Közösség

Galambos Tamás

Io fényei

 

Kovács Áron társával, Agostinóval együtt az Ión létesített bányásztelep robotvezérlő központjában ült. A helyiséget zsúfolásig megtöltötték a képernyők és irányító konzolok, de mint mondták, sok jó ember kis helyen is elfér, különösen egy űrbázison. Áron megbűvölve figyelte a monitorokon a képeket, amiket a xionkristály telepen dolgozó bányászrobot kamerái közvetítettek.

– Lenyűgöző ez a fényjáték! – Rövid hallgatás után melankolikusan folytatta: – Biztos hülyén hangzik,de ha előre tudom, hogy ilyen csodás dolgokat pusztítunk el, lehet, hogy nem vállaltam volna a melót.

– Figyu, öcskös – válaszolta Agostino – bármily szépen is pulzálnak ezek a kristályok, csak szervetlen képződmények, amik tiszta energiát adnak nekünk. Ennek hiányában jóval több élőlény pusztulna el a Földön. Az Io ezzel szemben egy élettelen hold, úgyhogy remélem, nem akarsz előjönni valami hegyibeszéddel az egész Naprendszeren átgázoló emberi kapzsiságról és környezetrombolásról! – Szokása szerint élénk gesztikulációval kísérte mondandóját, a végén Áron felé bökött a mutatóujjával.

– Igen, én is tudom – hunyászkodott meg Áron. – De mégis… Néha olyan élettelinek tűnnek. Amikor a robotjaink közel érnek hozzájuk, egyszerre vad villogásba kezdenek, hogy lehetséges ez?Egyszer mind vörösen, vagy kéken, máskor különböző színekben izzanak, örvénylő, vagy sávos mintákat alakítanak ki.

– A robotok fémteste zavart kelt a mágneses mezőben, erre reagálnak, egyszer így, egyszer úgy. Nem vagyok fizikus, hogy részletesebb magyarázatokkal állhassak elő a kristályok működését illetően. Őszintén szólva legfőképp az érdekel, hogy kilójuk százmillió kreditet ér, és miután levonták a szállítási költségeket, valamint a fejesek és seggnyalók részét, még egy hozzám hasonló prolinak is jut ebből százezer. Már csak két hónapot kell lehúznom itt, Jupiter atya seggében, és megrendezhetem az álomesküvőnket. Az összes ismerősöm sárgulni fog az irigységtől, és biztosíthatom a leendő gyerekeink jövőjét is jó időre – ábrándozott Agostino.

Áron mosolyogva hallgatta. Agostino a bázis minden férfi tagjának büszkén mutogatta a jegyeséről, Francescáról készült holoképeket és felvételeket. Igazán csinos, és kedvesnek is tűnik, biztos boldogok lesznek együtt – gondolta Áron. Remélem, ha itt végzünk, egyszer nekem is szerencsém lesz…

Egy felvillanó vörös vészjelzés rántotta ki a férfiakat az álmodozásból.

– Mi a büdös franc van már megint ezzel az ócskavassal? – szitkozódott Agostino, látva, hogy a bányászrobot egyszer csak leállt.

Áron végigzongorázta a vezérlőpultot, de a robot meg sem moccant, és válaszra sem méltatta a gazdáit. – Semmilyen utasításra nem reagál – közölte bosszúsan.

– Mászhatunk ki megint, hogy berúgjuk azt a tragacsot – sóhajtott Agostino, idegesen rángatva sűrű, fekete bajszát. Vele ellentétben Áron mindig simára borotválta az arcát, ezért nem egyszer becézték kölyökképűnek.

– Legalább nem csak egy helyben ülünk egész nap. – Áron igyekezett könnyednek és lazának tűnni, hogy elfedje saját aggodalmait. – Végülis ezért fizetnek minket. Hiába, az itteni körülmények még egy gépnek sem tesznek jót.

– Nekünk még annyira sem… Újabb sugárdózist fogunk kapni, nem szeretnék kopaszon és rákosan hazatérni.

Mindketten szkafanderbe öltöztek, és ellenőrizték a létfenntartó rendszereket. A két férfi a mázsás, extra sugárvédelemmel ellátott űrruhákban is viszonylag könnyeden tudott mozogni, hála az alacsony gravitációnak és a beépített szervomotoroknak. Két kisméretű, elektromos meghajtású roverre szálltak, és elhagyták a bázist. Kopárságában is fenséges, sárgászöld, vulkanikus tájon haladtak át. Felettük elérhetetlen magasságban a Jupiter mintha őket figyelte volna hatalmas vörös szemével – a Ganümédész árnyéka pupillát rajzolt a vörös folt közepére, így kísértetiességig fokozta a hatást.

Amint a bányászrobot közelébe értek, lassítottak. A meghibásodott gép olyan benyomást tett Áronra, mintha egy kihalt őslényt látna. A markolóberendezés roppant, fogakkal teli állkapocsként meredezett a hosszú, két részből álló nyak végén. A nyak alatt széles száj tátongott, amibe a robot a kristályokat töltötte a földdel együtt. A szerkezet széles, masszív lánctalpakon gurult, teljesen körbe tudott fordulni az alvázán. A robot tetején egy apró fülke foglalt helyet, a benne levő vezérlőpanel lehetővé tette a gép manuális irányítását, amennyiben a lézeres kommunikáció csődöt mondana.

A gép nyaka hirtelen elfordult, és mielőtt észbe kaptak volna, eltalálta Agostinót, kiütötte a rover üléséből és egy sziklához csapta. Áron egy pillanatig nem hitte el amit látott, de nem tétovázhatott – a gép a következő másodpercben felé kapott, és ketté is tépte volna acél fogaival, ha ő nem veti ki magát a roverből. Áron rémülten látta, hogy a gép némán megindul felé. Oldalra gördült, a lánctalpak húsz centire az arcától szántották végig a talajt, apró kavicsok pattantak lea férfi sisaküvegéről. Áronnak sikerült talpra állnia, menekülni próbált,miközben a sisakba épített kommunikátorba üvöltözött.

– Állítsátok le bazdmeg!

– Nem reagál semmire, önálló életre kelt! – hallatszott Julio kétségbeesett válasza az irányítóközpontból.

Áron hátrafordult. A bányagép tolatott, majd feléje indult. A férfi a társára pillantott.

Eszméletlen… Remélem még él! Még ha nekem sikerülne is elfutnom, akkor se hagyhatom magára. Ez a rohadt masina nem egyszerűen megbokrosodott, ki akar csinálni minket!

Nagy levegőt vett, és felmérte a terepet.

Nem vagyok egy súlycsoportban a gépszörnnyel, de több eszem van nála!

Futásnak eredt. A gépezet követte, a kettejüket elválasztó távolság rohamosan csökkent. Felfutott egy meddőhányó oldalán és hátrafordult. A markoló acélállkapcsa lecsapott. Áron elfordult és előre vetette magát, de sodródás közben megkapaszkodott a laza törmelékben elakadt lánctalpban, így a robot oldala megállította. A lánctalpat hajtó görgők közt elég hely volt ahhoz, hogy felléphessen az alvázra, és elkapja a gép tetejére vezető létra alsó fokát.

A robot forgolódni kezdett, megpróbálta lerázni a férfit, de Áron erősen kapaszkodott, feljebb húzta magát, aztán a lábát megtámasztva a lánctalp felső részén a létra alsó fokára ugrott. Felmászott a tetőre, az irányítófülkébe lépett, és egy kar elfordításával leállította a motort.

Kifújta magát, pár másodpercig pihegett, és átkozódott, hogy a szkafanderben nem tudja megtörölni izzadt homlokát. Aztán lemászott a gépről és Agostinóhoz sietett.

– Élsz még haver? Szólalj meg kérlek, vagy csak pislants!

Agostino szemhéja lassan felnyílt, tekintete kába, zavaros volt, de ez is örömmel töltötte el Áront. – Ez az! – Hátrafordult. – Csak egy picit tarts ki, mindjárt itt a segítség!

Kurt és Igor fél percen belül melléjük ért egy nagy roverrel, óvatosan beemelték Agostinót, és visszahajtottak vele a bázisra. Leszedték róla az űrruhát, és beszállították a kórházba. Christine – egy középkorú, szőke, mosolygós orvosnő – elvégzett pár vizsgálatot Agostinón, aztán Áronhoz fordult.

– Megnyugodhat, a barátja fel fog épülni. Agyrázkódást szenvedett, de erős a szervezete.

Mielőtt Áron felelhetett volna, John, a parancsnok bukkant fel.

– Sajnálom, ami történt. A környezet, a töltött részecskék árama hatással lehet a gépek programjára is. De nem hittem volna, hogy a robot így megbolondulhat.

– Még mindig nem fogják fel, mi történt? – kérdezett vissza dühösen Áron. – Meg akart ölni minket! Valaki, vagy valami ellenünk fordította!

– Valószínűleg összetévesztette a szkafander hőkibocsátását a kristályok sugárzásával, és magukat akarta begyűjteni. Nagyon alaposan át kell vizsgálnunk, és jó ideig csak manuális irányítással működhet.

Áron elbizonytalanodott. John magyarázata bármily valószínűtlen is volt, mégis logikusnak tűnt.

– Ígérem, meg fogok tenni mindent a biztonság érdekében, hogy a jövőben ne történhessen hasonló baleset – tette a kezét megnyugtatóan Áron vállára a parancsnok.

– Reménykedjünk… – sóhajtotta Áron.

***

A robbanás fülsüketítően visszhangzott a bázis szűk fémfolyosóin. Agostino és Áron a kristályfinomítóba rohant, és rémülten látták, hogy Kurt eszméletlenül fekszik a padlón. Csak langaléta testalkata alapján lehettek biztosak abban, hogy ő az, a detonáció a felismerhetetlenségig szétroncsolta az arcát, fejébe kristályszilánkok fúródtak. Felemelték, és a kórházba siettek vele, de hiába, Christine már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Miután végeztek a gépek és az épületszerkezet átvizsgálásával, és megállapították, hogy nem fenyeget újabb veszély, Áron a parancsnokhoz járult.

– Egy hét telt el azóta, hogy minket megtámadtak, és már két halott! – csapott John asztalára. – Mi kell még ahhoz, hogy észbekapjanak?

– Megint ez a teória az Io szelleméről? Vagy netán engem gyanúsít, hogy egy pszichopata vagyok és szórakozásból öldösöm a többieket? – vágott vissza dühösen John. Aztán halkan, keserűen folytatta.

– Akárhogy is, le kell állnunk minden bányásztevékenységgel, és a túlélésünkre fókuszálnunk. Alkatrészekre lesz szükségünk, új emberekre, tudósokra, hogy derítsék ki, mi a rosseb folyik itt! Egy hónap, mire a hajó ideér a Marsról. Ha nincs más mondandója, kérem távozzon! Jelentést és részvétnyilvánítást kell írnom, beszélnem Christine-nel, ezernyi dolgom van.

Áron röviden elköszönt, és a kantinba ment, leült a barátjával szemben. Agostino az eltelt hét alatt teljesen rendbe jött. A halálesetek előtt együtt poénkodtak, hogy olyan erős, mint egy bivaly, ugratták is:– Elvégre csak a fejed érte sérülés.

Ezúttal viszont letörten ültek egymással szemben. Szomorúan idézték fel az Igorral és Kurttal töltött időket, amikor még vidáman együtt iszogattak. Igorral két napja végzett egy meghibásodott elektromos berendezés.

– Mindannyian tudtuk, hogy idejönni az Ióra nem egy leányálom. De hogy két társunkkal is ez történik… Miért, mit követtek el? Mindketten jó emberek voltak, és gondosan, lelkiismeretesen végezték a munkájukat! – fakadt ki Agostino.

– Tartozunk nekik annyival, hogy kiderítjük az igazságot!

– Igen, és hogy igyunk az egészségünkre!

Áron pár másodpercig tétovázott, aztán elfogadta a felé nyújtott sört. Mi mást tehetnénk? Leálltunk a bányászattal,talán így nem lesz újabb támadás.Lehúzta a kellemesen hűvös italt, élvezte a kesernyés ízét. Csak arra vágytak, hogy pár órára kissé eltompuljanak, és a múltba meneküljenek. Több kör is elfogyott, meghatódva elevenítették fel Kurt születésnapi partiját. Keserédesen nevettek, amikor szóba került, hogy Igor túl sokat ivott, megbotlott és Christine ölében kötött ki – a parancsnok feldúltan fogadta a hírt. Az orvosnő sietett Igor segítségére, így utólag mindketten csak mosolyogtak az eseten.

A két férfi végül visszatért a jelenbe, felálltak és elindultak a kabinjaik felé. Némi pihenésben reménykedtek,azonban a lámpák hirtelen kialudtak. Rövidesen bekapcsolt a vészvilágítás, kísérteties, villogó vörös fénybe vonva a helységet.

– Mi a fasz van már megint? – kiáltotta Agostino. A legközelebbi kommunikációs panelhez rohant, hogy választ kapjon, de hiába próbálkozott, csak statikus recsegést hallott.

– Készüljünk a legrosszabbra! – felelte halkan Áron, átkozva magát, amiért gyenge volt, és az alkoholtól tompultan kell szembenéznie a veszéllyel. – Szerezzünk valami fegyvernek használhatót!

A bázison nem tartottak egyetlen tűzfegyvert sem, így jobb híján a szerszámraktárba siettek. Áron egy flexet vett magához, Agostino egy nagy acélcsődarabot.Biztosra akartak menni, így felvették a szkafandereket is, bár elvileg nem nyithatta ki senki egyszerre mindkét zsilipkaput, hogy légtelenítse a bázist. Elindultak az irányítóközpontba. Útközben elhaladtak a kórházblokk mellett, és elöntötte őket az iszonyat, ahogy felfedezték John összevagdalt holttestét. Benéztek a műtőbe, ahol megtalálták Christine-t, de érte sem tehettek már semmit – fehér ruháját vér itatta át,szeme élettelenül meredt a semmibe, ajka üvöltésbe fagyott.

Áron gyengéden lecsukta Christine szemét, aztán tovább futottak az irányítóközpontba. Ott Julio fejetlen holtteste fogadta őket, ezúttal viszont egy csepp vér sem folyt ki.

– Mi… Mi tehette? Mi választhatta így el a fejét a nyakától? – kérdezte kétségbeesetten Agostino. Áron látta rajta, hogy idegösszeroppanással küzd.

Lézer…– merült fel benne a gondolat, de válaszolni már nem maradt ideje. Egy emberszerű alak bukkant fel a központba vezető folyosón. Bár a sötétben csak a körvonalait látta, Áron figyelmét nem kerülte el az alak kezében tartott ormótlan fegyver. A következő pillanatban Agostino sisaküvege átolvadt, a férfi némán összecsuklott.

Áron felüvöltött, és a fejét lehajtva megrohamozta a gyilkost, alig érezte a hőt, amikor eltalálták, a lézer nem volt elég erős ahhoz, hogy a szkafander fém részét is átégesse, és végzetes sérülést okozzon. Félrelökte a hosszú fegyvert és lecsapott a flexszel. Húsdarabok, csontszilánkok repültek szanaszét, Áron félőrülten kaszabolt, míg végül elcsúszott a kiömlött véren, és az áldozata mellé zuhant a földre.

Felemelte a flexet, hogy még egyszer, utoljára lecsapjon, de a keze megállt a levegőben. Döbbenten látta, hogy Kurt a rejtélyes gyilkos. Az iszonyatos zombi szemében színes fények izzottak, a xion kristályok fényei. A fegyvere a műtőből leszerelt operációs lézer volt, Kurt egy xion kristályt csatlakoztatott hozzá, így azután is működésbe hozhatta, hogy leválasztotta a bázis elektromos hálózatáról.

Áron eszelősen, sírva röhögött. Kurt említette, hogy a marsi zavargások alatt csúnya fejsérülést szenvedett, idegprotézist kapott. Így a kristályok az ő testét is irányíthatták, miután a robbanástól belekerültek.

Felordított, és lefűrészelte Kurt fejét, aztán tetőtől-talpig véresen az irányítóközpontba ment. Helyreállította az energiaellátást, és üzenetet küldött a Marsra.

– Kovács Áron, az Io bányatelep egyetlen túlélője beszél. A xion kristályok élnek! Intelligens lényeket néztünk tűzifának!

Kis szünetet tartott, amíg összeszedte a gondolatait. Végeztek a társaimmal. Azt tették, amit mi velük. Villogással üvöltöttek félelmükben, amikor a gépeink jöttek. De néha a zsákmányállatok szembeszállnak a ragadozókkal.

– Választhatunk, vagy megtanulunk együttműködni, kereskedni egymással, vagy újabb és újabb áldozatok lesznek. Megtanulták irányítani a gépeinket, gyorsan fejlődnek. Fényjelekkel kommunikálnak, megpróbálom felvenni velük a kapcsolatot.

Elhagyta az irányítóközpontot, és könnyes szemmel elhelyezte társai holttestét a hűtőkamrákban. Remélte, hogy a hozzátartozóik egy szép napon viszontláthatják őket. Utána összeszedte a begyűjtött kristályokat, akár egészben voltak, akár poralakban, és elhagyta a bázist. A kristálytelep közelébe érve leszállt a roverről, és gyalog folytatta útját. A kristályok szemet bántó, vörös fények villogtatásával fogadták. Áron eléjük helyezte a bázisról kihozott kristályokat, és a lézeres kommunikátor adóját feléjük irányítva megszólalt: – Sajnálom, ami történt. Mindannyian szörnyű dolgokat követtünk el egymás ellen.

Megkönnyebbülten látta, hogy a kristályok fénye zöldeslilára változik. Megértették a gesztust. Végig igazam volt! Miért nem tudtátok elfogadni? Minden másképp alakulhatott volna!

***

Egy sikló landolt a bázison. Áron a zsilipkapunál fogadta az érkezőket – két nehézfegyveres, páncélos férfit és egy női tisztet a Gyarmati Rendfenntartó Erők kötelékéből.

– Kovács Áron, letartóztatom a társai meggyilkolásáért!

– Szóval még mindig nem hisznek nekem… – sóhajtotta Áron. Füttyentett egyet.

A következő másodpercben egy szkafander bukkant fel a folyosón egy túlméretezett fegyverrel a kezében. A katonák habozás nélkül tüzet nyitottak, a páncéltörő lövedékek többször is átütötték az űrruhát, de nem tették harcképtelenné. A szkafander elsütötte a fegyverét, és a nagyerejű lézersugár pillanatok alatt mindkét katona fejét letépte.

A tiszt az oldalfegyveréért kapott, de későn, a következő lézernyaláb a csuklóját találta el. A nő keze leszakadt, a fájdalomtól sikítva összeesett. Áron egy különös gránátot hajított a siklóba, ami egy xionkristálykötegből és apró antennákból állt. Az űrrakéta rendszereit kívülről Faraday ketrec, vastag acél és ólomfalak oltalmazták, de belülről védtelenek voltak, a kristályok és antennák által kibocsátott impulzus megbénította az elektronikát. A siklóban maradt lövegkezelő megpróbálta visszarúgni a gránátot.

– Állj! – kiáltotta Áron. A katona lábát lézersugár csípte meg. Megállt, és kétségbeesetten Áronra meredt, aki újra felszólította:– Nyugalom, és senki másnak nem esik bántódása!

A lövegkezelő megadta magát, a szkafander az űrrakétába sietett, és egy intéssel jelezte, hogy tiszta a levegő.

– Úgy gondolták, négyen elegendőek egy magányos ember ellen, aki nem juthatott hozzá semmi komoly fegyverhez? – tette fel a költői kérdést Áron.

– Még mindig nem értik meg, miről van szó.

Bevonszolta a nőt a siklóba, és beindította a robotpilótát. A sikló rövidesen felszállt. A nő dühösen nézett hol Áronra, hol a szkafander sisaküvege mögött villogó színes fényekre.

– Hogy sikerült összeraknia egy harci robotot?

– A szervomotorok és xionkristályok segítségével a szkafander ember nélkül is tud mozogni. A kommunikációs rendszerekből kiszedett optikák, a kristálylények és az általam barkácsolt hűtőrendszer segítségével egy nagy erejű, hordozható lézerfegyverre tettünk szert. És hamarosan egy hajónk is lesz. Mikor leszálltak, az alacsony keringési pályán maradt hajó már eltűnt a horizont mögött, nem tudták értesíteni a támadásról, azt hiszik, hogy minden rendben. Úgyhogy jobban teszik, ha együttműködnek velünk!

– Miért csinálja ezt?

– Megígértem, hogy a világ tudomására hozom, a társaimnak miért kellett meghalniuk!Ha a Társaság meg a földi hatóságok továbbra is a homokba dugják a fejüket, kikiáltom az Io és az Europa függetlenségét!

– Nevetséges! – sziszegte a nő.

– Csakugyan? A kristálylények bőven ellátnak energiával, cserébe a robotok által bányászott ásványokért, amik segítségével növekedni tudnak. Az Europán sikerült beindítani a mezőgazdasági termelést az óceánban, ki tudunk tartani. Számos gyarmat lázadozik, néha csak egy eldobott csikk kell a futótűz elindításához!

Hozzászólások lezárva